A só útja
táncjáték két részben
Dramaturgiai ötletek: Zsidó Ferenc és László Csaba
Zenei összeállítás: „Csalóka” zenekar
Koreográfus-rendezo: László Csaba
Munkatársak: Mátéfi Csaba (koreográfia),
László Anna Ildikó (koreográfia),
Papp Zsuzsanna (ének),
Barta Anikó (ének),
Dimény Levente (játékmester)
Zenei vezeto: Rózsa Tibor Ügyelo: Vajda Zoltán
Hangosítók: Albert Alpár, Zsurka József Világosítók: Nosz Botond
Oláh Attila
Díszlet: László Csaba

Bemutató eloadás: 2003. november 9-én.
Fotó: László Csaba
Borító és grafikai tervezés: Holló Barna
Számítógépes tördelés: Voiticsek Ilona

Táncosok: Barta Anikó, Barcsa Brigitta, Borbély S. Andrea, Borbély S. Csaba, Brugós Sándor, Dimény Levente, Dobolyi Emese, Forgács Jácint, Jakab Réka, Kelemen M. János, Kiss Éva Lívia, Lakatos Laura Brigitta, László Anna Ildikó, László Zsolt, Mátéfi Csaba, Miklós János, Nagy Boróka, Osváth Ildikó, Papp Zsuzsanna, Rácz Lajos, Süto Judit, Süto Szabolcs, Szerefi Ilona, Zaha Eniko.

Zenészek: Rózsa Tibor m.v., hegedu, kürtos hegedu, Sándor
Ilona – hegedu, Szocs Lorinc – hegedu, gitár, Kelemen Zsolt m.v. – brácsa, Szilágyi László – brácsa, tangóharmónika, Bacsó László – brácsa, Borsodi Árpád m.v. – nagybogo, Bartalis Botond – brácsa, nagybogo, klarinét, Teodorescu Mihai m.v. – cimbalom.

A táncok rendje:
1.Sóvidékrol: csárdás, szöktetos, csurdöngölo és marosszéki
2.Kisküküllo-mentérol román – ponturi, de purtat, învârtita, hârtag, purtata fetelor – cigány csingerli és magyar – székely verbunk, pontozó, csárdás, szöko és szegényes – táncok
3.Mezoségi Ördöngösfüzesrol: ritka-, surufogásolás és surucsárdás
4.Kalotaszegi Inaktelkérol: csárdás, szapora és legényes
5.Szilágybogdándról: csárdás és friss
Méhkerékrol: maruntelul és ardeleana
6.Szatmárról: cigánytánc és botoló, lassú és friss csárdás. 
 

Egy táncjáték margójára
Dr. Sarkady Zsolt – igazgató


Általánosan elfogadott nézet, hogy a népköltészet a régi parasztság zárt kultúrájának terméke, mely zártságának köszönhetoen hagyományorzo volt. Ez a zárt paraszti kultúra azonban az iparosodás hatására egyre inkább fellazul, majd késobb felbomlik. Ennek következtében a szájhagyomány útján élo népköltészet fokozatosan a feledés homályába kerül, s kikerül a köztudatból. Különösen jellemzo ez a folyamat azokon a területeken, ahol a polgárosodás eroteljesebb. Ahogy az iparosodás, a közlekedés, a távközlés fejlodésével a parasztság zárt életformája felbomlik, úgy szunik meg az ehhez tartozó muvészeti hagyomány is. Itt ugyanis a népköltészet helyét a közköltészet veszi át, mely átmenetet jelent a muköltészet között és felöleli a slágerek, mozgalmi dalok, bunügyi regények teljes körét, továbbá Beethoven Örömódáját, a vicceket, gyermek- és ifjúsági muveket, kuplékat, magyar nótákat, illetve azokat a népdalokat amelyek a mulató nóta funkcióját szokták betölteni társaságban.
Ez a folyamat játszódott le a viszonylag korán polgárosodó Nagyváradon, illetve vonzáskörzetében is, ahol a népköltészet és általában a népmuvészet továbbélésének egyetlen helyszínei a táncházak maradtak. A táncházmozgalmak lényege ugyanis a paraszti népdal, népzene- és néptánctechnika tökéletes megismétlése, s ezáltal az utókor számára történo átörökítése. Hiszen a táncházban a zenészek nem csupán arra ügyelnek, hogy hegedujüket ne eloírásszeruen a váll és az áll közé szorítva, hanem a paraszthegedusök módjára bordáikhoz feszítve tartsák, hanem a táncrendben, a dalok rendjében is meghatározott hagyományos – pl. mezoségi – rendszert kövessenek. S bár a táncházba járó mai fiatalok elsosorban ismerkedni, táncolni, szórakozni, kulturálódni kívánnak, s számukra a táncház szabályai csupán „játékszabályok” mégis hozzájárulnak a zárt paraszti életforma jelképkincseinek fennmaradásához.Ennek köszönhetoen pedig nem csupán arról kapunk képet, hogy a népi kultúrában nemcsak az élet, hanem vele együtt a népmuvészet is szinte rituálisan szabályozva van, hanem magyar nemzeti hagyományaink ápolása által jelentos mértékben hozzájárulnak nemzeti önazonosságunk megorzéséhez.
Ez utóbbi jellegének köszönheto, hogy mára a néptánc reneszánszát éli, s hogy oly sokan azon fáradoznak, hogy ez minél szervezettebb formában muködjék. Ennek a törekvésnek a jegyében vállalta fel magyar nemzeti közösségünk érdekvédelmi szervezetének Bihar megyei Tanácsi képviselocsoportja, egy önálló professzionális néptánccsoport létrehozásának fáradalmait.
Ez a néptánccsoport jelen formájában a Nagyváradi Állami Filharmónia keretén belül fejti ki tevékenységét.
A november 9.-én színpadra kerülo táncjátékuk tekintheto professzionális együttessé érésük kezdo állomásának. A Só útja címu eloadásuk a sónak, mint hagyományos közös jelképkincsnek a sorsát mutatja be a paraszti társadalom zárt életformájának felbomlása közepette. Szerepének változása, látszólagos háttérbe szorulása, jól példázza magát a népmuvészetet, mely ma is megtalálja helyét a társadalomban.Kívánom, hogy ez a mu ragyogó kezdete legyen magyar nemzeti hagyományaink ápolásában élen járó néptánccsoportunk karrierjének, s hogy mai bemutatójuk leljen olyan lelkes fogadtatásra,
mint amilyen lelkesedéssel készítették.
Nagyvárad, 2003. november. 4.


Útravalónak
Miklós János – együttesvezeto


Ezzel a darab „sóval” egyik régi nagy álmom teljesült.
Köszönöm Édesanyámnak s Apámnak s minden olyan szülonek, aki balladákkal, népdalokkal s néptánccal neveli gyermekét. Köszönöm volt osztályfonökömnek, aki mezoségi népdalokkal fertozött történelemórán s el tudta képzelni pályaválasztásomnál, hogy jó dolog lehet egyszeru paraszt „hegyi góbénak” lenni a mai világban is, mert én még orzöm a ballagásra útravalónak kapott sót! Köszönet továbbá azon pedagógusoknak, akik eredeti népmesékkel, mondókákkal és népi gyermekjátékokkal próbálják elvarázsolni a 21. század Pokemonokkal agyonbombázott gyermekeit. Köszönöm a Bihar megyei Tanácsnak, az Állami Filharmóniának és a Szigligeti Társulatnak.
Ezernyi köszönet továbbá társaimnak és barátaimnak, akik (nem kevés) áldozattal és verejtékkel, de jókedvvel végzik mellettem munkájukat. Ajánlom a musort mindazoknak, akik segítenek és hittek bennünk, de azoknak is, akik nem hitték, hogy létjogosultsága van itt Partiumban is egy hivatásos néptáncegyüttesnek.
Ajánlom továbbá táncházas barátainknak és azoknak akik merészelnek egy kupa bor mellett magyarul énekelni és eredeti (régi) magyar néptáncokat táncolni. Itt van útravalónak ez a darab só mindazoknak, akik az életet egyszeru de igaz módon élik, az életet élettel s a sót is sóval szeretik!


László Csaba – koreográfus – rendezo

1960-ban született a háromszéki Baróton. 1985-ben a brassói Transilvania Egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. Az erdélyi magyar néptánccal egyetemista korában kezdett ismerkedni. A 80-as évektol kezdve számos néptánc- és népzenegyujtést végzett Erdély-szerte. Alapító tagja volt az 1983-ban Sepsiszentgyörgyön megalakult Stúdió, majd az 1990-ben ugyanott létrejött Háromszék Táncegyüttesnek. 1987-ben Székelykeresztúron megalapította a Pipacsok Néptáncegyüttest, melynek vezetoje és koreográfusa. Néptáncfeldolgozásai elsosorban a Pipacsok Néptáncegyüttes musoraiban kerültek színpadra: Pipacsok, Katonák, Idegen földre ne siess, Együttélésben és legutóbb az Örökség. Más mukedvelo és hivatásos együttesnek is készített koreográfiákat, mind Romániában, mind Magyarországon, Ausztriában és Hong-Kongban. Kezdeményezoje és foszervezoje a Székelyföldi Tánctábornak. Az 1998 oszén megalakult székelyudvarhelyi Udvarhely Néptánc-muhely hivatásos táncegyüttes muvészeti vezetoje lett. Itt készült musorai: Táncos idok, Tragédia, Együttélésben, Katonák, Százlábú kaland, közösen a Háromszék Táncegyüttessel a Székely sorsképek.

Gondolatok A só útja elé

Csalóka a cím. A „só”, más nyelven is jelentéssel bír, például ha az angol show-ra gondolunk, akkor az látványt jelent, de lehet muvészet is. A tánc önmagában látvány és muvészet. A néptánc látvány és hagyomány. Muvészet is, bár elemibb szintu mint a „magasabb muvészet” (a kategória vitatható, de sokak számára ismeros).
Próbálkozásunk egyszeru kísérlet. Megpróbáljuk elhitetni Önökkel, hogy a néptánc egy értékes „magasabb rangú muvészet”. Képzeljük csak el, hogy ennek az eloadásnak a hatására divat teremtodik … gyerekeink hirtelen diszkóklubok helyett a táncházakat rohanják meg. A Táncház pedig nem képes eleget tenni az igényeknek? tánc- és énekoktatókat kénytelen szerzodtetni Amerikából és Magyarországról, ott ugyanis már rég sikeresen muködik a szakág. Persze ezt nyomban követi az öltözködési divat, a ruhaipar. Divatba jön, vagyis újra felfedezik a székelyharisnyát, … na nem a lányok, hanem a táncházi nagyvagányok, akik mindig is a divatot majmolták. A televízió, az államelnök beszéde után, a Táncház sztárjainak hétvégi, „az eltévelyedett futballisták” megmentésére szervezett nagyméretu koncertjérol tudósít, hosszasan ecsetelve, hogy a koncert utáni fogadáson DJ népdalénekesno hírbe keveredett XY hírhedt médiasztárral, akinek amúgy felesége van, és így tovább … és így tovább …, itt azonban álljunk meg. Közönséges vágyaink általában ilyenszeruek, csak hogy mindenáron önmagunk is hasonlítsunk, azonosuljunk, beolvadjunk, és ezt tegyük minél „magasabb szinten”. Világunk abszurditása, látszólagos normalitása, elfogadott moralitása számos, ehhez hasonló, ennél azonban valósabb példával is megragadható … s e nagy csillogásban igen gyakran megfeledkezünk értékekrol, szégyelljük oket, vagy éppenséggel kidobjuk a szemétdombra, mint a divatjamúlt tárgyakat.
A só történetünkben éppoly elemi szükséglet, mondhatni lételem, akár az eloadásban megszólaló népdal vagy a tánc. Értékük egyszeru, de szükségszeru. Hiányuk ur. Az egyik az étel, a másik az élet íze.

László Csaba

Zsidó Ferenc - dramaturg

Zsidó Ferenc, 1976. szeptember 27-én született Székelyudvarhelyen. Elemi- és középiskoláit Székelykeresztúron végezte, állandó lakhelye is ott van. Diplomát a Bukaresti Egyetem Idegennyelv Fakultásának magyar-német szakán szerzett, ugyanitt a mesterit is elvégezte, magyar kultúrtörténet tárgykörben. A 2002-es tanévtol látogatás nélküli doktori tanulmányokat folytat a kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, néprajzból, dr.Péntek János és dr.Keszeg Vilmos szakirányításával.
1999-2003 között a székelyudvarhelyi Palló Imre Muvészeti Szakközépiskola magyar-német szakos tanára volt. Jelenleg foállásban a Krónika címu országos napilap kolozsvári szerkesztoségében dolgozik az Erdélyi Tudósítások rovat szerkesztojeként, ugyanakkor óraadó tanár a kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem újságírói fakultásán.
1999-2001 között az Udvarhelyszék címu regionális hetilap irodalmi és muvelodési rovatának volt szerkesztoje. A Hargita Népében, a Magyar Szóban, a Krónikában rendszeresen közöl tárcát és glosszát.
Szépírói tevékenységet 1998-tól folytat, novellái, karcolatai, kisregényei jelentek meg.
Elso regénye „Szalmatánc” címmel jelent meg 2002 novemberében a Mentor Kiadónál. Mufordítóként is tevékenykedik. Tagja a Román Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ), 2002 novemberétol kuratóriumi tagja a székelyudvarhelyi székhelyu Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak.
Dramaturgként különbözo néptáncegyüttesekkel dolgozik együtt, táncjátékok létrehozásában. Így a sepsiszentgyörgyi székhelyu Háromszék Néptáncegyüttes a „Székely sorsképek” címu eloadásában hasznosította dramaturgiai ötleteit, a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes pedig az „Örökség” címu táncjátékát építette az általa kidolgozott koncepcióra. Az egyetemi szakdolgozatot néprajzból írta (1999-ben), foklórral azóta is foglalkozik. 2000-ben egy tanulmánykötete látott napvilágot „Történetiség, sorsok, hiedelmek a Felso-Nyikó mentén” címmel.
Ö sszeállított egy erdélyi magyar mondákból álló gyujteményt
(„Szent Anna tavától a Bihari asszonyszigetig” címmel).

A tradicionális társadalmak egyik legalapvetobb értéke – a nemesfémek mellett – a só volt. Életet jelentett. „Mint sót az ételben” – mondja a mesében a legkisebbik királykisasszony az apjának, mikor az megkérdezi, mennyire szereti. Nem véletlenül forog közszájon az a szólás sem, hogy „az élet sava, borsa” … Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint kitermelésére, szállítására, értékesítésére és vámolására vonatkozó királyi rendeletek sokasága. A törénelem során a só birtoklásáért harcok, felkelések sokasága bontakozott ki. A székelyek vérükkel védelmezték a szabad sókitermelés jogát. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy a só értékszimbólum, mégpedig a hagyományos társadalmak központi értékszimbóluma. Köréje épült föl egy életszemlélet, egy világnézet. A változó valóság azonban mindig átminosíti, új összefüggések közé helyezi értékszimbólumainkat, nem történt ez másként a só esetében sem. Mára létfontosságú szerepét, jelképértékét elveszíteni látszik, annak ellenére – és itt ellentmondás észlelheto -, hogy az élo szervezet számára nélkülözhetetlen. Táncjátékunk e létszimbólum tündöklésének és hanyatlásának története, mely ugyanakkor a köréje rendezodo világrend tündöklését és hanyatlását is jelenti.
Hogy ezt a hanyatlási folyamatot hogyan lehetne visszafordítani vagy legalább megállítani? A válasz kézenfekvo: Mint sót az ételben … Vannak örök, mindenfajta változással dacoló értékek, csak esetleg nem hirdetik olyan zajosan értékvoltukat, ahogyan a ma fogyasztói társadalma megszokta, elvárja. Azok, akik erre az eloadásra eljöttek, s e táncjátékot, mint a tradicionális értékek hordozóját végignézik, már hitet tettek a hagyományos értékek megtartása mellett, talán rálelve mindennapi életük savára, borsára.

Zsidó Ferenc


Boszorkánytánc

Erdélyi Magyar Néptáncgála


copyright © leguanstyle 2004 all rights reserved
www.leguanstyle.com