A
só útja
táncjáték két
részben
Dramaturgiai ötletek: Zsidó Ferenc és
László Csaba
Zenei összeállítás: „Csalóka” zenekar
Koreográfus-rendezo: László Csaba
Munkatársak: Mátéfi
Csaba (koreográfia),
László Anna Ildikó (koreográfia),
Papp Zsuzsanna (ének),
Barta Anikó (ének),
Dimény Levente (játékmester)
Zenei
vezeto: Rózsa Tibor Ügyelo:
Vajda Zoltán
Hangosítók: Albert Alpár,
Zsurka József Világosítók:
Nosz Botond
Oláh Attila
Díszlet: László Csaba
Bemutató eloadás: 2003. november
9-én.
Fotó: László Csaba
Borító és grafikai tervezés:
Holló Barna
Számítógépes
tördelés: Voiticsek Ilona
Táncosok: Barta Anikó, Barcsa
Brigitta, Borbély S. Andrea, Borbély
S. Csaba, Brugós Sándor, Dimény
Levente, Dobolyi Emese, Forgács Jácint,
Jakab Réka, Kelemen M. János,
Kiss Éva Lívia, Lakatos Laura
Brigitta, László Anna Ildikó,
László Zsolt, Mátéfi
Csaba, Miklós János, Nagy Boróka,
Osváth Ildikó, Papp Zsuzsanna,
Rácz Lajos, Süto Judit, Süto
Szabolcs, Szerefi Ilona, Zaha Eniko.
Zenészek: Rózsa Tibor m.v.,
hegedu, kürtos hegedu, Sándor
Ilona – hegedu, Szocs Lorinc – hegedu,
gitár, Kelemen Zsolt m.v. – brácsa,
Szilágyi László – brácsa,
tangóharmónika, Bacsó László – brácsa,
Borsodi Árpád m.v. – nagybogo,
Bartalis Botond – brácsa, nagybogo,
klarinét, Teodorescu Mihai m.v. – cimbalom.
A
táncok rendje:
1.Sóvidékrol: csárdás,
szöktetos, csurdöngölo és
marosszéki
2.Kisküküllo-mentérol román – ponturi,
de purtat, învârtita, hârtag,
purtata fetelor – cigány csingerli és
magyar – székely verbunk, pontozó,
csárdás, szöko és
szegényes – táncok
3.Mezoségi Ördöngösfüzesrol:
ritka-, surufogásolás és
surucsárdás
4.Kalotaszegi Inaktelkérol: csárdás,
szapora és legényes
5.Szilágybogdándról:
csárdás és friss
Méhkerékrol: maruntelul és
ardeleana
6.Szatmárról: cigánytánc és
botoló, lassú és friss
csárdás. |
 |
Egy táncjáték margójára
Dr. Sarkady Zsolt – igazgató
Általánosan elfogadott nézet,
hogy a népköltészet a régi
parasztság zárt kultúrájának
terméke, mely zártságának
köszönhetoen hagyományorzo volt.
Ez a zárt paraszti kultúra azonban
az iparosodás hatására egyre
inkább fellazul, majd késobb felbomlik.
Ennek következtében a szájhagyomány útján élo
népköltészet fokozatosan a feledés
homályába kerül, s kikerül
a köztudatból. Különösen
jellemzo ez a folyamat azokon a területeken,
ahol a polgárosodás eroteljesebb.
Ahogy az iparosodás, a közlekedés,
a távközlés fejlodésével
a parasztság zárt életformája
felbomlik, úgy szunik meg az ehhez tartozó muvészeti
hagyomány is. Itt ugyanis a népköltészet
helyét a közköltészet veszi át,
mely átmenetet jelent a muköltészet
között és felöleli a slágerek,
mozgalmi dalok, bunügyi regények teljes
körét, továbbá Beethoven Örömódáját,
a vicceket, gyermek- és ifjúsági
muveket, kuplékat, magyar nótákat,
illetve azokat a népdalokat amelyek a mulató nóta
funkcióját szokták betölteni
társaságban.
Ez a folyamat játszódott le a viszonylag
korán polgárosodó Nagyváradon,
illetve vonzáskörzetében is, ahol a népköltészet és általában
a népmuvészet továbbélésének egyetlen
helyszínei a táncházak maradtak. A táncházmozgalmak
lényege ugyanis a paraszti népdal, népzene- és
néptánctechnika tökéletes megismétlése,
s ezáltal az utókor számára történo átörökítése.
Hiszen a táncházban a zenészek nem csupán arra ügyelnek,
hogy hegedujüket ne eloírásszeruen a váll és
az áll közé szorítva, hanem a paraszthegedusök
módjára bordáikhoz feszítve tartsák, hanem
a táncrendben, a dalok rendjében is meghatározott hagyományos – pl.
mezoségi – rendszert kövessenek. S bár a táncházba
járó mai fiatalok elsosorban ismerkedni, táncolni, szórakozni,
kulturálódni kívánnak, s számukra a táncház
szabályai csupán „játékszabályok” mégis
hozzájárulnak a zárt paraszti életforma jelképkincseinek
fennmaradásához.Ennek köszönhetoen pedig nem csupán
arról kapunk képet,
hogy a népi kultúrában nemcsak az élet, hanem
vele együtt a népmuvészet is szinte rituálisan
szabályozva
van, hanem magyar nemzeti hagyományaink ápolása által
jelentos mértékben hozzájárulnak nemzeti önazonosságunk
megorzéséhez.
Ez utóbbi jellegének köszönheto, hogy mára a
néptánc reneszánszát éli, s hogy oly sokan
azon fáradoznak, hogy ez minél szervezettebb formában
muködjék. Ennek a törekvésnek a jegyében vállalta
fel magyar nemzeti közösségünk érdekvédelmi
szervezetének Bihar megyei Tanácsi képviselocsoportja,
egy önálló professzionális néptánccsoport
létrehozásának fáradalmait.
Ez a néptánccsoport jelen formájában a Nagyváradi Állami
Filharmónia keretén belül fejti ki tevékenységét.
A november 9.-én színpadra kerülo táncjátékuk
tekintheto professzionális együttessé érésük
kezdo állomásának. A Só útja címu
eloadásuk a sónak, mint hagyományos közös
jelképkincsnek
a sorsát mutatja be a paraszti társadalom zárt életformájának
felbomlása közepette. Szerepének változása,
látszólagos háttérbe szorulása, jól
példázza magát a népmuvészetet, mely ma
is megtalálja helyét a társadalomban.Kívánom,
hogy ez a mu ragyogó kezdete legyen magyar nemzeti
hagyományaink ápolásában élen járó néptánccsoportunk
karrierjének, s hogy mai bemutatójuk leljen olyan lelkes fogadtatásra,
mint amilyen lelkesedéssel készítették.
Nagyvárad, 2003. november. 4.
Útravalónak
Miklós János – együttesvezeto
Ezzel
a darab „sóval” egyik
régi nagy álmom teljesült.
Köszönöm Édesanyámnak
s Apámnak s minden olyan szülonek,
aki balladákkal, népdalokkal s
néptánccal
neveli gyermekét. Köszönöm
volt osztályfonökömnek, aki
mezoségi
népdalokkal fertozött történelemórán
s el tudta képzelni pályaválasztásomnál,
hogy jó dolog lehet egyszeru paraszt „hegyi
góbénak” lenni a mai világban
is, mert én még orzöm a ballagásra útravalónak
kapott sót! Köszönet továbbá azon
pedagógusoknak, akik eredeti népmesékkel,
mondókákkal és népi
gyermekjátékokkal próbálják
elvarázsolni a 21. század Pokemonokkal
agyonbombázott gyermekeit. Köszönöm
a Bihar megyei Tanácsnak,
az Állami Filharmóniának és
a Szigligeti Társulatnak.
Ezernyi köszönet továbbá társaimnak és
barátaimnak, akik (nem kevés) áldozattal és
verejtékkel, de jókedvvel végzik
mellettem munkájukat. Ajánlom a
musort mindazoknak, akik segítenek és
hittek bennünk, de azoknak is, akik nem
hitték,
hogy létjogosultsága van itt Partiumban
is egy hivatásos néptáncegyüttesnek.
Ajánlom továbbá táncházas
barátainknak és azoknak akik merészelnek
egy kupa bor mellett magyarul énekelni és
eredeti (régi) magyar néptáncokat
táncolni. Itt van útravalónak
ez a darab só mindazoknak,
akik az életet egyszeru de igaz módon élik,
az életet élettel s a sót
is sóval szeretik!
László Csaba – koreográfus – rendezo
1960-ban
született a háromszéki
Baróton. 1985-ben a brassói Transilvania
Egyetemen szerzett gépészmérnöki
diplomát. Az erdélyi magyar néptánccal
egyetemista korában kezdett ismerkedni.
A 80-as évektol kezdve számos néptánc- és
népzenegyujtést végzett Erdély-szerte.
Alapító tagja volt az 1983-ban Sepsiszentgyörgyön
megalakult Stúdió, majd az 1990-ben
ugyanott létrejött Háromszék
Táncegyüttesnek. 1987-ben Székelykeresztúron
megalapította a Pipacsok Néptáncegyüttest,
melynek vezetoje és koreográfusa.
Néptáncfeldolgozásai elsosorban
a Pipacsok Néptáncegyüttes musoraiban
kerültek színpadra: Pipacsok, Katonák,
Idegen földre ne siess, Együttélésben és
legutóbb az Örökség. Más
mukedvelo és hivatásos együttesnek
is készített koreográfiákat,
mind Romániában, mind Magyarországon,
Ausztriában és Hong-Kongban. Kezdeményezoje és
foszervezoje a Székelyföldi Tánctábornak.
Az 1998 oszén megalakult székelyudvarhelyi
Udvarhely Néptánc-muhely hivatásos
táncegyüttes muvészeti vezetoje
lett. Itt készült musorai: Táncos
idok, Tragédia, Együttélésben,
Katonák, Százlábú kaland,
közösen a Háromszék Táncegyüttessel
a Székely sorsképek.
Gondolatok
A só útja
elé
Csalóka a cím. A „só”,
más nyelven is jelentéssel bír,
például ha az angol show-ra gondolunk,
akkor az látványt jelent, de lehet
muvészet is. A tánc önmagában
látvány és muvészet.
A néptánc látvány és
hagyomány. Muvészet is, bár
elemibb szintu mint a „magasabb muvészet” (a
kategória vitatható, de sokak számára
ismeros).
Próbálkozásunk egyszeru kísérlet.
Megpróbáljuk elhitetni Önökkel,
hogy a néptánc egy értékes „magasabb
rangú muvészet”. Képzeljük
csak el, hogy ennek az eloadásnak a hatására
divat teremtodik … gyerekeink hirtelen diszkóklubok
helyett a táncházakat rohanják
meg. A Táncház pedig nem képes
eleget tenni az igényeknek? tánc- és énekoktatókat
kénytelen szerzodtetni Amerikából és
Magyarországról, ott ugyanis már
rég sikeresen muködik a szakág.
Persze ezt nyomban követi az öltözködési
divat, a ruhaipar. Divatba jön, vagyis újra
felfedezik a székelyharisnyát, … na
nem a lányok, hanem a táncházi
nagyvagányok, akik mindig is a divatot majmolták.
A televízió, az államelnök
beszéde után, a Táncház
sztárjainak hétvégi, „az
eltévelyedett futballisták” megmentésére
szervezett nagyméretu koncertjérol
tudósít, hosszasan ecsetelve, hogy
a koncert utáni fogadáson DJ népdalénekesno
hírbe keveredett XY hírhedt médiasztárral,
akinek amúgy felesége van, és így
tovább … és így tovább …,
itt azonban álljunk meg. Közönséges
vágyaink általában ilyenszeruek,
csak hogy mindenáron önmagunk is hasonlítsunk,
azonosuljunk, beolvadjunk, és ezt tegyük
minél „magasabb szinten”. Világunk
abszurditása, látszólagos
normalitása, elfogadott moralitása
számos, ehhez hasonló, ennél
azonban valósabb példával
is megragadható … s e nagy csillogásban
igen gyakran megfeledkezünk értékekrol,
szégyelljük oket, vagy éppenséggel
kidobjuk a szemétdombra, mint a divatjamúlt
tárgyakat.
A só történetünkben éppoly
elemi szükséglet, mondhatni lételem,
akár az eloadásban megszólaló népdal
vagy a tánc. Értékük
egyszeru, de szükségszeru. Hiányuk
ur. Az egyik az étel, a másik az élet íze.
László Csaba
Zsidó Ferenc
- dramaturg
Zsidó Ferenc, 1976. szeptember 27-én
született Székelyudvarhelyen. Elemi- és
középiskoláit Székelykeresztúron
végezte, állandó lakhelye
is ott van. Diplomát a Bukaresti Egyetem
Idegennyelv Fakultásának magyar-német
szakán szerzett, ugyanitt a mesterit is
elvégezte, magyar kultúrtörténet
tárgykörben. A 2002-es tanévtol
látogatás nélküli doktori
tanulmányokat folytat a kolozsvári
Babes-Bólyai Tudományegyetem Bölcsészkarán,
néprajzból, dr.Péntek János és
dr.Keszeg Vilmos szakirányításával.
1999-2003 között a székelyudvarhelyi
Palló Imre Muvészeti Szakközépiskola
magyar-német szakos tanára volt.
Jelenleg foállásban a Krónika
címu országos napilap kolozsvári
szerkesztoségében dolgozik az Erdélyi
Tudósítások rovat szerkesztojeként,
ugyanakkor óraadó tanár a
kolozsvári Babes-Bólyai Tudományegyetem újságírói
fakultásán.
1999-2001 között az Udvarhelyszék
címu regionális hetilap irodalmi és
muvelodési rovatának volt szerkesztoje.
A Hargita Népében, a Magyar Szóban,
a Krónikában rendszeresen közöl
tárcát és glosszát.
Szépírói tevékenységet
1998-tól folytat, novellái, karcolatai,
kisregényei jelentek meg.
Elso regénye „Szalmatánc” címmel
jelent meg 2002 novemberében a Mentor Kiadónál.
Mufordítóként is tevékenykedik. Tagja
a Román Írószövetségnek,
az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és
a Fiatal Írók Szövetségének
(FISZ), 2002 novemberétol kuratóriumi
tagja a székelyudvarhelyi székhelyu
Erdély Magyar Irodalmáért
Alapítványnak.
Dramaturgként különbözo néptáncegyüttesekkel
dolgozik együtt, táncjátékok
létrehozásában. Így
a sepsiszentgyörgyi székhelyu Háromszék
Néptáncegyüttes a „Székely
sorsképek” címu eloadásában
hasznosította dramaturgiai ötleteit,
a székelykeresztúri Pipacsok Néptáncegyüttes
pedig az „Örökség” címu
táncjátékát építette
az általa kidolgozott koncepcióra. Az
egyetemi szakdolgozatot néprajzból írta
(1999-ben), foklórral azóta is foglalkozik.
2000-ben egy tanulmánykötete látott
napvilágot „Történetiség,
sorsok, hiedelmek a Felso-Nyikó mentén” címmel.
Ö
sszeállított egy erdélyi magyar
mondákból álló gyujteményt
(„Szent Anna tavától a Bihari
asszonyszigetig” címmel).
A
tradicionális társadalmak egyik
legalapvetobb értéke – a nemesfémek
mellett – a só volt. Életet
jelentett. „Mint sót az ételben” – mondja
a mesében a legkisebbik királykisasszony
az apjának, mikor az megkérdezi,
mennyire szereti. Nem véletlenül forog
közszájon az a szólás
sem, hogy „az élet sava, borsa” … Fontosságát
mi sem bizonyítja jobban, mint kitermelésére,
szállítására, értékesítésére és
vámolására vonatkozó királyi
rendeletek sokasága. A törénelem
során a só birtoklásáért
harcok, felkelések sokasága bontakozott
ki. A székelyek vérükkel védelmezték
a szabad sókitermelés jogát.
Túlzás nélkül állítható tehát,
hogy a só értékszimbólum,
mégpedig a hagyományos társadalmak
központi értékszimbóluma.
Köréje épült föl egy életszemlélet,
egy világnézet. A változó valóság
azonban mindig átminosíti, új összefüggések
közé helyezi értékszimbólumainkat,
nem történt ez másként
a só esetében sem. Mára létfontosságú szerepét,
jelképértékét elveszíteni
látszik, annak ellenére – és
itt ellentmondás észlelheto -, hogy
az élo szervezet számára nélkülözhetetlen. Táncjátékunk
e létszimbólum
tündöklésének és
hanyatlásának története,
mely ugyanakkor a köréje rendezodo
világrend tündöklését és
hanyatlását is jelenti.
Hogy ezt a hanyatlási folyamatot hogyan
lehetne visszafordítani vagy legalább
megállítani? A válasz kézenfekvo:
Mint sót az ételben … Vannak örök,
mindenfajta változással dacoló értékek,
csak esetleg nem hirdetik olyan zajosan értékvoltukat,
ahogyan a ma fogyasztói társadalma
megszokta, elvárja. Azok, akik erre az eloadásra
eljöttek, s e táncjátékot,
mint a tradicionális értékek
hordozóját végignézik,
már hitet tettek a hagyományos értékek
megtartása mellett, talán rálelve
mindennapi életük savára, borsára.
Zsidó Ferenc |