musor

Szereplők:
Püspök: Brugós Sándor
Szakácsné: Tolnai Timea
Tiszttartó: Rácz Lajos
Kocsis: Máté Gergő
Gazda: Miklós János
Gazdáné: Buda Noémi
Özvegyasszony: Pelbát Ilona
Szűzleány: Györffi Katalin
Legények: Forgács Zsombor, Szőnyi József
Lányok: Benkő Szidónia, Lakatos Laura Brigitta
Árvaleány (félkegyelmű): Brugós Anikó
Koldus: Király Ágnes
Énekes bácsi: Mátéfi Csaba
Péter, Énekes bácsi fia: Kelemen M. János
Isten: László Zsolt
Angyalok: Lázár Attila, Balog Szilárd

Zenészek:
Bartis Zoltán: hegedű
Sipos Dezső: hegedű
Bartalis Botond: hegedűkontra, brácsa, klarinét
Bacsó László: ütőgardony, brácsa

Stáblista:
Koreográfia, rendezés és dramaturgia: László Csaba, Dimény Levente
Zeneszerző: Lászlóffy Zsolt
Zenei szerkesztés: Bartis Zoltán
Munkatársak:
Brugós Anikó: ének, tánc
Brugós Sándor: tánc
Mátéfi Csaba: tánc
Díszlet- és arculatterv: Albert Alpár

A felvételről megszólaló zenékben közreműködtek:
Bartis Zoltán (hegedű), Sipos Dezső (hegedű), Bartalis Botond (hegedűkontra, brácsa, nagybőgő, klarinét), Bacsó László (ütőgardony, brácsa), Veress Csaba (hegedű), Antal Sándor (brácsa), Bulzan Marius (ütőhangszerek), Veres Lóránt (nagybőgő).
Külön köszönet a Partiumi Keresztény Egyetem Kamarakórusának

A „Rendes feltámadás”, Tamási Áron novellája alapján készült táncjáték. Az előadás zenei-, táncos-, és népszokás anyaga, elsősorban a felcsíki hagyományokból táplálkozik. Táncok, táncos játékok: csárdás, friss csárdás, cepper, orosz zsuka, hátrajárós, magyarországi, féloláhos, héjsza, „Hadd el te kicsike!”, zsebkendős, örömanya-tánc, farsangtemetés. A felhasznált táncelemek: szatmári cigánytánc, gyimesi ropogtatás, sárpataki verbunk, kalotaszegi legényes, méhkeréki tapsos.

Akaratunkon kívül jutunk olyan helyzetekbe, kényszerpályákra, amikor dönteni kell, lépni kell, s ez meghatározza életünket, további sorsunkat, utódainkét, családunkét, s ha kell nemzetünkét is. A világ agresszív, igazságkeresésének csapdájában, a versenykényszer-diktálta hatalmi játszmákba a jóhiszemű, hiteltérdemlő ember úgy keveredik belé, mint korpa a disznók közé. Csak az isteni gondviselésben bízhat, hogy ebből kikeveredjen, józan esze megmaradjon, hogy ne ártson, s a jó úton megmaradjon. Ennek hitében vállalja és elfogadja a megpróbáltatásokat, a sorscsapásokat, de hiszi az isteni igazságtételt, bízik abban, hogy egyszer ez számára is elkövetkezik, ha nem is e világban, majd a túlvilágon.
A megfogalmazott hitén túl az embernek megmaradnak a kételyei, az elmaradt cselekvések miatt, hogy „ha megtettem volna, most nem itt lennék”... Mert mi van akkor, ha másképp alakulnak a dolgok „odaát”, mint Tamási Áron Rendes feltámadásában, amikor is Isten ugyanazt a sorrendet állítja fel, mint ami a földi életben kialakult.
László Csaba


Mindannyian külön-külön egyéni fogalmat alkotunk magunknak arról, hogy milyennek kell lennie annak az életnek, amit Istennek áldozunk, de mindenképpen, ha beszélünk erről a keresztény vallás (vallások) szótárát idézzük, hogy meghatározhassunk valamilyen hitbéli fogalmat. Szerintem így lehetett ezzel Tamási is, amikor megalkotta a Rendes feltámadást. Tudhatjuk-e előre, hogy mi van odaát, vagy van-e az odaáton túl egy másik odaát...? Ha azt elfogadjuk, hogy tett következmény nélkül nincs, vajon mikor születik meg a méltó következmény és elvárhatjuk-e azt kitartásunkért cserébe? Énekes bácsi feladta a leckét!
Dimény Levente

Megszülettünk s ez kisebbfajta csodaszámba ment. Nőttünk, növögettünk s minden előbbrelépést magunk is csodaként éltünk meg. Táncoltunk és énekeltünk, jókedvvel, hittel, reménységgel. Kétkedtek bennünk, de mi hittünk magunkban s céljainkban. Megkérdőjelezték létjogosultságunkat, de mi csak mentünk tovább rendületlenül. Jártunk úttalan utakon és felléptünk hideg kultúrházakban, betonszínpadokon és majdnem elfelejtett falvakban, hogy hirdessük magyaroknak a tánc igéjét. Alázattal tanultunk, áldozattal dolgoztunk és közben csendesen öt évesek lettünk.

Az élet „Dombon törik a diót...” mókuskerekében egy dolog fontos lenne még: néha megállni egy kicsit, tükörbe nézni, körülnézni és egymást is megbecsülve szeretetet adni. Tudom, vállaltuk, tenni kell! Tesszük is. Megyünk is tovább, s hiszem, hogy a „Bújj, bújj zöld ág...” monotóniájában egy biztató dolog biztosan marad, a feltámadás reménye.

Újra kezdhetünk, újra meghalhatunk, s újra feltámadhatunk.

Miklós János

vissza